Azon morgolódom, hogy milyen egyszerű is az élet, ha az ember nem komplikál túl, mert mesterei vagyunk a bonyolításnak "ha nem elég bonyolult az életünk tegyük azzá" elvén. Ha kicsit megnyugodtunk, minden rendben van, és nem érezzük a gyomrunkba a szorongást, akkor már unalmas, akkor elégedetlenek vagyunk, és már valami újra vágyunk. Mennyit képesek vagyunk megtenni, hogy elérjünk dolgokat, és amikor ott van akkor csak pillogtatunk, hogy csak ennyi? pedig addig képesek lettünk volna ölni azért, hogy nekünk is meglegyen. Irónikus. Mert hát akkor mi is a cél? Ördögi kör. Meg kell tapasztalni a gazdagságot, ahhoz hogy rájöjjünk, hogy nincs is szüségünk rá. Valójában csak önáltatás az, hogy a körülmények, pénz meggátol abban, hogy boldogok legyünk. Mert olyankor még reménykedünk abban, hogy " ha másképp volna.....'' mennyivel boldogabbak lennénk, és ha hirtelen az ölünkbe pottyanna, már nem volna mire fogni, miért olyan szar az életünk. Sokan külföldre mennek azért, mert ott sok a pénz, hát ebben sem látom a helyzet megoldását, és már sokan belepistultak abba, hogy ott vannak a teljes bizonytalanságban, otthontalanul. Itthon akármilyenek az emberek, legalább tudjuk mire számíthatunk tőlük. Aki itthon nem  volt boldog, nyugodt lehet, hogy ott sem lesz.  Mennyit szeretnek az emberek szenvedni, eszméletlen. Mintha attól volnánk emberek, hogy szenvedünk, ez a belépőnk a túlvilágra. És nem lehet elvenni az emberektől a szenvedést, ez igazolja őket, hogy ők is éltek. Ha azt mondod nekik, hogy lépj túl rajta, rosszul esik nekik mintha megfosztanád valamitől ami az övék, és amihez joguk van, mert ezt meg azt megélték és még neked van pofád, hogy azt mondd, hogy ez csekélység. Én is így működök, ragaszkodok ahhoz ami az enyém mert csak ennyim van.

Ez is egy nap

Reggel kezdődik a buszon, már ott kapok egy napravalót amikor egy exoftalmuszos lilahajú nénike kinézi alólam a széket és semmi tapintat nélkül közli a retiküljének, hogy ''bezzeg a mai fiataloknak a pofájukról nem sül le a ....."  (persze én akkor ocsúdok fel az álomból) és amire mit válaszolhatnék jobbat mint, hogy "le tetszik ülni, én már amúgy is felállni készültem''. Tévedés ne essék én tisztelem az öregeket, csak méltósággal öregedjenek. Albérletben lakom és még nem laktam olyan helyen ahol, ne lett volna egy szúrós szemű vénasszony aki szól, hogy ne tusolj éjszaka, mit ejtettél le a konyhában tegnap este 22:35 perc 34 másodperckor, és ne szórd a kávézaccot a lefolyóba. Mert én vagyok olyan barom, hogy ha ő nem szól teletömöm a lefolyót kávézaccal.  Persze csak arra irigy, hogy nekem még csak 27 évem van, neki meg 72. Szóval ez egy vidám vidám nap.  Rossz lennék ha nem írnék kedveset is:  aranyos bácsika aki vén tündérnek hívja a feleségét és kezet csókol, és úgy udvarol, ahogyan ma már elfelejtettek a férfiak, és érdekes nem veszem rossz néven. Sőt azt is elfelejtették, hogy nőknek udvarolni kell (ez alatt nem azt értem, hogy csapjuk a szelet). Ez az ára korunk nagy liberalizmusának, annak, hogy mindent bevállalunk, mindent kimondunk, nincsenek tabuk. Elveszik a sejtetés varázsa. Mi nők emancipálódtunk, szeretnénk állva pisilni is ha lehetne, aztán sírunk, hogy férfiak nem látják meg bennünk a nőt.

Start

Próbálgatom én is az írói vénámat. Mint minden blogíró  nem kis öniróniával úgy képzelem, hogy az emberek kíváncsiak a véleményemre, közhelyeknek azon sorozatára amit mindenki leírt már, de  mindenki másként éli meg a valóságot és a hétköznapokat. 

Magamról annyit, hogy éltem mint más, szenvedtem, örültem, sírtam, öleltem, könnyeztem a kacagástól, féltem, féltettem.....mint más. Voltam hűséges és hűtlen,  álmodozó, kihasznált. stb. Nehéz-e az élet? Igen. Érdemes-e élni? Igen.